Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

A KÉT FIATAL LÁNY A HEGYEKEN ÁTVÁGVA MENEKÍTETTE A GYEREKEKET

Görögök a dohánygyárban

2020. május 04. hétfő

Tettünk már képzeletbeli sétákat a régi Józsefváros ódon utcáit róva, most azonban egy olyan épületről lesz szó, ami nem csábít sétára, mert sem nem ódon, sem nem szép, ám jelentős történelmi helyszínné vált annak ellenére, hogy nem sokat hallunk róla.

Az egykori Ganz-MÁVAG ívelt héjtetős extravagáns csarnokával szemben, a Kőbányai út és a Könyves Kálmán körút sarkán áll egy hosszú-hosszú ház, melynek tűzfalát régi üzemépület  sziluettje díszíti. Itt volt az 1921-ben alapított Kőbányai Dohánygyár, aminek neve arra emlékeztet, hogy a kerületnek ez a része sokáig Kőbányához tartozott. A gyár nem volt hosszú életű. 1949-ben néhány szintet húztak az épületre és a telepet a görög polgárháború elől menekülők szállásává tették. A múlt felidézésében nem is találhattam volna jobb kalauzt, mint Bozonasz Irinit, aki itt töltötte gyermekéveit, és most a józsefvárosi és a fővárosi görög kisebbségi önkormányzatok képviselője, illetve elnöke.

„Nagyjából 1500 ember költözött be ezekbe az épületekbe 1950-ben, ám a létszám hamar a duplájára duzzadt, ahogy sorra születtek a gyerekek. A szüleim is akkor, az elsők között jöttek ide, én pedig ’51-ben születtem. A 60-as években, ahogy épültek a nagy lakótelepek, lassan-lassan mindenki rendes lakáshoz jutott. Mi ’61-ben költöztünk el onnan” – mondja Bozonasz Irini.

Menekülés

„Édesanyám 1948-ban érkezett ide. Hogy a bombázástól és az éhhaláltól mentsék a gyerekeket, a polgárháború frontvonalában fekvő kis hegyi falu lakói két 19 éves lányra bízták őket. Édesanyám és a társa a 30 gyereket a hegyeken át vitte át Albániába, ott hónapokig menekülttáborban éltek, míg Magyarország be nem fogadta őket. Édesapám 1949-ben menekült el, súlyos sebesültként, aki 28 évesen már hat éve küzdött fegyveres ellenállóként, előbb a németek ellen, majd a polgárháborúban” – idézi a kezdeteket Irini. 

Görögország a második világháborúban eleinte olasz, majd 1941 áprilisától német megszállás alá került. Erős baloldali ellenállási mozgalom bontakozott ki az évek alatt, ami az ország háromnegyedét maga mellé állította, és így a görögök önerőből vívták ki a háborús győzelmet. A háború után angol és amerikai befolyásra olyan kormány került hatalomra, ami ennek a baloldali erőnek teljes megsemmisítését tűzte ki célul. Ez vezetett ahhoz a rendkívül véres polgárháborúhoz 1946 és 1949 között, aminek következtében százezreknek kellett menekülniük Görögországból. Aki tehette, Nyugat-Európába ment, de szervezetten csak Kelet-Európa felé vezetett kiút. A legtöbb menekültet a Szovjetunió, majd Lengyelország, Románia és Csehszlovákia fogadta be. Magyarországra a cseh létszám fele, kb. 10 ezer fő érkezett 48–49-ben. Az ide menekültek között 3000 olyan gyerek is volt, akinek, mint az Irini édesanyja által menekített 30-nak, hátramaradtak a szülei. „A szülők abban a reményben küldték el őket, hogy így esélyük lesz arra, hogy megmeneküljenek, de arra senki nem gondolt, hogy többé nem látják majd őket. A határokat hamarosan lezárták, és onnantól lehetetlenné vált a hazatérés. Gyerekként a mi családunkban is állandó beszédtéma volt ez a szüleink között és a görög közösségben is” – mondja Bozonasz Irini.

Élet a kolónián

Ahány emberrel beszéltem, mind másképpen emlegeti a görög közösséget a Kőbánya út 22. alatt. Akik ott laknak, most görög háznak nevezik az épületet. Irini felváltva mondott telepet, kolóniát, dohánygyáriakat. Tzortzoglou Jorgosz festőművész és zenész (Balkán Fanatik) görög gettónak nevezte ezt a helyet, ahol ő is élt néhány évet gyerekként, míg az emigrációt kutató Szidiropulosz Archimédes szerint az öregek csak „a Dohánygyár” néven emlegették. 

Irini így írta le, milyen volt a ház belülről: nem lakások voltak, hanem 15 négyzetméter körüli pici kis szobák, amik a folyosóról nyíltak egymás mellett. Minden emeleten volt egy nagy közös konyha, benne vagy tíz tűzhely, ott főztek az asszonyok. A folyosó végén volt egy fürdőnek nevezett helyiség, amit inkább csak széntárolónak lehetett használni. Nagy vaskádak voltak benne, ezekben mostak. A legtöbben a szobában, lavórban mosakodtak. Egy szobában egy család lakott, 3–4–5 ember. „A közös konyhán persze voltak veszekedések, de mi, gyerekek ebből nem sokat érzékeltünk, nekünk aranyéletünk volt. Nem csatangoltunk az utcán, mert volt egy nagy udvarunk, gyakorlatilag ott nevelkedtünk, és a Népligetbe jártunk ki.” A szobában kerek vaskályha állt, amit szénnek és fával fűtöttek. „Amikor jött a szenesember, nem cipelte fel a kosarakat az ötödikre, hanem csigán húzta fel.” A kolóniában volt kultúrház, bölcsőde és óvoda, sőt eleinte görög iskola is működött ott. „Azt nagyon hamar kinőtték és a Százados útra jártak a gyerekek, majd a Hungária körúton kaptunk egy épületet, amiben 1957-től működött görög iskola. Az alsó négy osztályt ott végeztük görög nyelven, de ötödiktől már magyar iskolába kellett járni” – magyarázza Irini. A Kőbányai úti hosszú főépületben laktak a családosok, a Könyves Kálmán körúti részen álló alacsonyabb üzemépületekben pedig az egyedülálló nők és férfiak szállása volt. A női szállás és az óvoda épülete ma is megvan, az egyikben nővérszálló, a másikban hajléktalan ellátó működik.

A legszűkebb számítások szerint is 250 ember élhetett egyegy emeleten a folyosó két oldalán sorakozó negyven lakószobában, méhkasként zsongott az épület. „A dohánygyári görög gettóban állandóan szólt a zene, úgyhogy lételememmé vált” – mondta Tzortzoglou Jorgosz, amikor a művészi pálya kezdeteiről kérdezték sok éve. Bozonasz Irini is meghatározó élményként írja le az akkori hangulatot. Őt a családok közti nagy baráti beszélgetések ragadták el annyira, hogy szívesebben ült és fülelt a sarokban a hátrahagyott múlt sokféle történetére, minthogy az udvaron játsszon a többiekkel.

Amikor az épületben jártam, és végigmentem a szürke olajfestékkel mázolt végtelen folyosókon, ahol egykor kétszer olyan sűrűn sorakoztak az ajtók egymás mellett, felnéztem a lépcsőház ijesztő magasságába, ahol kötélen húzták fel a tüzelőt, a csendben érezni véltem a régi zsongást. De csak néhány szájmaszkos lakóval találkoztam, akik elmondták, hogy a telep és a lakóház fővárosi tulajdonban van ma is, és bérlőként élnek itt szerény, de mára viszonylag komfortos körülmények között. Van lift, a szobákat összevonták, és 30 négyzetméter körüli kicsi lakásokat alakítottak ki. Bizonytalan várakozással említették, hogy hírek szerint a főváros hajléktalanoknak tervez itt lakást juttatni, amivel a visszailleszkedésüket segítené. A ház nem szép, de tiszta. A nagy tartógerincekből látható, hogy ipari épület volt valaha. Engem jobban emlékeztet egy kerületi rendőrség szürke belsejére, mint lakóházra, de igazából csak szemre áll meg a hasonlóság.

A ház volt lakója vezetett körbe, aki ugyan sokkal a görögök után érkezett ide szolgálati lakásába, de még emlékezett azokra az épületrészekre, amiket a Könyves Kálmán körút szélesítésekor bontottak le a nyolcvanas évek elején. A főépületnek volt egy régi stílusú első blokkja, ennek az emléke látható a tűzfalon, a vasúti híd felé pedig a volt férfiszállás épülete húzódott. Ezek a mostani villamossínek vonaláig nyúltak ki, helyüket ma ötsávos útpálya foglalja el.

Görög sors

A görög kolónia 1968-ig létezett. Lassan mindenki lakást kapott és beilleszkedett a magyar valóságba. Dolgos baloldali érzelmű emberek voltak ezek a görögök, akik illeszkedni látszottak a rendszerbe. Irini apjának szomorú története azonban másra is fényt vet: „Édesapámnak igen stabil világnézete volt. Ő tényleg úgy gondolta, hogy egy igazságos jövőért harcol, ahol mindenki egyenrangú és nincsenek különbségek. Őszinte hit élt benne.” Sokáig nem érzékelte az ellentmondásokat. Talán még túl zárt volt a görög közösség, a nyelvet is kevéssé beszélték. „1968-ban, a prágai események hatására a görög kommunista párt kettészakadt, moszkvai és belső irányítású részre, s nagyon komoly ellentétek támadtak. Apukámnak a prágai bevonuláskor esett le a tantusz igazán. Akkor ő nagyon egyértelműen hangot adott a véleményének, ami miatt kirakták az állásából, sőt a görög kommunista párt tagságából is kizárták. Ezt olyannyira a szívére vette, hogy belebetegedett és rövid időn belül meghalt. Pont ötvenéves volt.” 

Szöveg: Bányay Géza; Fotók: Bozonasz Irini és Ványi Ákos

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben